Szóval vasárnap reggel meghitt reggeli a teraszon, mindenki azt gondolja, hogy az Úr napján, nyáridőn, a vidéki, tágas zöld övezetes házaknál nincs is más dolga az embernek, mint élvezni a lágy szellőt és a természet hangjait. Jah, ha nem nyírná valaki állandóan a füvet a szomszédban, nem búgna a permetező gép, nem kellene éppen feltraktorozni az egész mezőt, vagy nem szórakozna valaki a cross-motorjával a közeli erdőben.
Nos, eme napon, amin történetünk játszódik, mindezen zajokat valóban a természet hangjai nyomták el, ill. a Természetet megtestesítő verébcsalád. A verebek, jó szokásukhoz hűen a tető tetején a cserép alá fészkelték be magukat, de most olyan bénán, hogy a fészek becsúszott a cserép mögé, fiókás tartalma a szigetelő fólia alá, ahonnan egy fióka leszánkázott a tető széléig, az ereszhez, ahol egy rovarvédő fémháló megfogta, és beszorította. Fióka csipog és verdes, anyja-apja vinnyog és ide-oda röpködnek. A drámára kivonult a tető többi lakója, mint a Barátok köztben, a kéményről egy galamb és több másik madár sasolta, hogy mivan.
A verébmama konkrétan egy méterre leszállt hozzánk a terasz korlátjára, és ott csipogott, mint aki könyörög, hogy mentsük már meg a csibéjét valahogy. Ami első látásra mission impossible feladatnak tűnt, lévén a terasz 3 méterre a földtől, a tető 6 méterre, a fióka helyzete a teraszról nem elérhető távolságban. Le is mondtunk az életéről, de koradélután még mindig verdesett, a 40 fok ellenére, plusz a pszichológiai terrort se bírtuk a szülőktől, úgyhogy kilogisztikáztuk, mi légyen.
Apukám egy iszonyat hosszú bambuszrúd, egy vasvilla, egy ásó és egy partfis segítségével kifeszegette a fémhálót, miközben anyukám egy seprűnyélre akasztott nyitott esernyőt rakott a lehetséges madár-hullás irányába, miközben én, második esélyként a földön egy pokróccal állok, ha az esernyő nem válna be. 10 perc megfeszített munka és 10 liter testvíz elpárologtatása után madárka hopp, landol az esernyőben.
A csibe nagyon cuki, már tollas, de még nem tud repülni, sárga csőrszéllel. Dobozba bele, be a lakásba, hogy lehűljön. Most jött az én és a gugli szerepe, "mit eszik egy verébfióka", egészen sok használható találattal. A netről összeszedtem, hogy a fiókák rovarokat esznek, amit a mama-papa összeőröl a csőrével, de jó a lisztkukac is, sőt a főtt tojás sárgája kukoricadarával és vízzel összekutyulva. Vasárnap lévén a horgászboltok zárva, no kukacka. Anyukámmal körútra indultunk az udvaron, ahol összeaszott döglött legyeket és hasonló élő és kevésbé élő lényeket gyűjtöttünk össze. Kiderült, hogy madárkánknak vízre is szüksége van, amit az ujjunkról csepegtetve adagolhatunk neki. És valóban, amint megérezte a vizet, hangos csivitelés közepette lelkesen tátotta ki a sárgaszélű csőrét. Így meg is tudtuk etetni, a döglött legyeket vízbe mártva, szemöldökcsipesszel, szerencsére nem kellett megőrülnünk se a csőrünkkel, se más szervünkkel.
Aztán valaki egy fórumon azt írta, hogy egy elveszett fecskefiókát kirakott a ház elé, hátha megtalálják a szülők, és így is történt. Ezen felbuzdulva mi is kiraktuk a csibés-dobozt a teraszasztalra, aki elkezdte az ütemes csip-csip-csip-et, mint egy GPS, ami adja a jelet. Nem sokára megjelent valamelyik szülő, és válaszolt a hívásra. A doboz fölé kolibrizett, amire a kicsi kiugrott belőle, a mama meg lefelé csábította, minél messzebb, és a teraszról való halálugrás előtt már nem tudtam elég gyorsan rávetődni. Még szerencse, hogy mégiscsak madárból volt, ha nem is egészen még, úgyhogy túlélte a zuhanást. Viszont két ádáz macskánk kint ólálkodtak, így gőzerővel rohantunk le a csibéért. A második mentési akció is sikerült, beraktuk egy odúba, amit leoperáltunk az egyik fánkról, ennek magasabb volt a fala, a tetejét is leszedtük, hogy a szülők lássák.
A két szülő rájött, hogy kicsalni már nem tudják ebből a fiókát, viszont elkezdték hordani neki a kaját, fantasztikus. Másnap reggel még mindig megvoltak, majd dél körül evolúciós lépésre szánta el magát a kis veréb, és kirepült, fel a tetőre, ahol az egész kaland kezdődött.
